A sün a művelődéstörténetben és a néprajzban

Aligha akad a világon olyan állat, amelynek alakjához ne fűződnének különös hiedelmek, hagyományok. Természetes, hogy a sünnek is megvan a maga kultúrtörténete. A vele kapcsolatos hiedelmek egy része az állat hasznával, más része sajátos viselkedésével függ össze. A sün egyes hagyományokban rendkívül jelenetős szerepet kapott: például a románoknál, mongoloknál és kelet-afrikai kikujuknál egyaránt kultúrhérosznak számít, kiváltképpen pedig a tűz feltalálójának. Kitüntetettségét talán valami olyasféle logika indokolja, hogy tüskéinek szúrása égésszerű sebet hagy, így lehet a tűz, sőt a nap szimbóluma. Az, hogy a sün kultúrhérosz, sokféle dologban megnyilvánulhat. A román néphit szerint például a sün (arici) szolgáltatja az "állatok füvét" (iarba fiarelor; ennek módját egy mezőségi magyar hiedelemnél ismertetjük), amely végső soron a gyógyító terjék román változata.
    Az ókor embere több okból is vadászott a sünre, részint - mint Plinius írja - tüskés irhája végett, ebből ugyanis szép falvédőket, lábtörlőket lehetett készíteni, részint húsának s belsőségeinek, vizeletének állítólagos csodás tulajdonságai miatt, részint pedig azért, mert szívesen fogyasztották. Bingen apátnője, Hildegardis (1099-1179), a neves középkori orvosnő részletes sündisznóreceptet is hagyott ránk: szerinte a sünt a nyúlhoz hasonlóan kell megfőzni, egyenlő arányban fahéjat, tömjént és köményt kell porrá törni, borban fölforralni, s a kész sünfőttet evvel meglocsolni. Különböző nyugat-európai beszámolók a sün fogyasztását előszeretettel említik a cigányok sajátságai között, s cigány nevét is olykor megadják: niglo, ez valószínűleg a német Igel ragozott névelős alakjából vett jövevényszó.
    A Biblia (3Móz 11,30) viszont tiltja a sünevést, mégpedig úgy, hogy a tisztátalan csúszómászók közé sorolja. Az Ószövetségben egyébként a sün általában a pusztulás képeinek kellékeként, elhagyott romokon jelenik meg (Sof 2,14; Iz 14,23; 34,11).
    A sün testrészeinek csodálatos tulajdonságairól a nyugati hagyomány számos tekintélye megemlékezett. Húsa például - állítólag - valóságos csodagyógyszer hólyag- és vesebaj ellen, görcsök, fulladás, daganatok, hajhullás, sőt őrület esetén is hatásos orvosság. A vesekő ellen a szárított és porított sünvér a legjobb, de ez a vér másra is alkalmas, az ókortól máig élő néphit szerint a szoba közepére kitett sünvérre rágyűlnek a házból a bolhák, s így könnyen elpusztíthatók.
    A sün szalonnáját Németországban podagra gyógyítására, Franciaországban pedig tüskéjét bájital készítésére használták. Továbbá: epéje kozmetikum, mája pedig - Dioszkoridész szerint - a vesebetegség hatásos gyógyszere. Borzadva olvashatjuk máshol, hogy a szerencsétlen állatot olykor élve égették meg; mert azt hitték, hogy testének hamva az epilepszia ellenszere. Pápai Páriz Ferenc Pax corporis (1690) című, a 17-18. század fordulóján hallatlanul népszerű művében többek között a következőket ajánlja vizelési panaszok ellen: "Dicséretes azon formában, ha mindenestől megégeted a sül vagy tövises disznót, és porát innya adod gyakorta."
    A sün hazai népi felhasználását Szendrey Zsigmond ismertette a tervezett Magyar Babonaszótárba szánt címszavában (1940): "Rápolton a Szent Györgykor fogott sündisznó három tüskéjét az istállóküszöbbe fúrják tejrontás ellen. Szendrőn a beteg szobájában tartott sün magába veszi a betegséget, Félegyházán a csúzt, ezért a fájós tagokat is végigszuszogtatják vele, vagy hájával kenik be őket. Alsófehérben a sérvest sündisznó húsával gyógyítják. Csenyétén melegített sündisznóbőrt kötnek a fájó gyomorra, s aki nem bírja vizeletét tartani, sünbőr hamváról iszik. Medvésen sündisznó vérével és hájával bekent kesztyűvel simítják a lovat, hogy fényes legyen a szőre és simítják végig a rudat s ostort is, hogy a lovakat gyors futókká tegyék." Egy újabb szatmári néprajzi gyűjtés is arról számol be, hogy a "Szúrókás disznó zsírjával kenegették régen a köszvényes meg a kifázott fájó lábat."
    A sün időjós képességéről szóló hagyomány a földalatti vackának két bejáratával kapcsolatos, amelyek egyikét a széljárástól függően rendszeresen betömi. Miskolczi Gáspár megfogalmazásában (1702): "Az ő hajlékának két ajtó helyett való nyílása vagyon, egyik délre, másik észak felé, és a szélvésznek indulásához képest annak egyikét bezárja, a másikat meg nyitva tartja" A sün időjós tudományát használta ki az a bizánci férfi, aki - Albertus Magnus 13. századi elbeszélésében - házisünje segítségével adott meteorológiai előrejelzéseket a tengerre szálló kereskedőknek, s ily módon tett szert vagyonra.
    A sün nemcsak jósképességéről, hanem eszéről is közismert volt. Plutarkhosz előrelátását, Arkhilokhosz ravaszságát dicsérte. Az i.sz. 1. századi Physiologus című állatszimbolikai könyv szerint a sün ügyesen szerez táplálékot: fölmászik a szőlőtőre, lerázza a szemeket, majd beléjük hemperedve fölszúrja őket a tüskéire: így viszi haza az élelmet fiainak
    Táncsics (Stancsics) Mihály gyermekek számára írt Természethistóriájában (1846) olyan népi hiedelmeket is ismertet, melyek szerint a sün lerázza a fáról a gyümölcsöt, sőt a tehén tejét is kiszopja. Ugyancsak ő említi azt is, hogy egerészésre is befogható: már Arisztotelész tanúsága és antik falfestmények alapján tudjuk, hogy Hellászban macska helyett, az egerek ellenében háziállatként is tartották a sünt.
    A magyar etnozoológia (népi állatismeret) egyik legrejtelmesebb fejezete a sündisznó és sünkutya természettudományos szempontból bajosan megfeleltethető megkülönböztetése. Idézett művében Táncsics is megemlékezett az orrformák és nemük szerint elkülöníthető disznósülről és kutyasülről, leszögezve, hogy "a sülnek csak egy faja van" és az előbbi a nőstény, az utóbbi a hím. A megkülönböztetés a magyar etnozoológiában feltehetően a "lesüllyedt kultúrjavak" közé tartozik: legalább a már említett Hildegardisig visszavezethető. A 13. századi Codex Guelf is külön említi a swinigel (disznósün) és huntigel (kutyasün) nevű állatokat.
    A magyarság körében különböző vidékeken egészen különböző módon magyarázzák a megkülönböztetést: (1) az egyik a hím, a másik a nőstény; (2) az egyik a másiknak "egy faja"; (3) az egyik vasfüvet hozhat, vagy éppen (4) orrformájuk és hangjuk árulkodik különbözőségükről. Ráadásul (5) olyan, néprajzi gyűjtésekre és állattani megfigyelésekre alapozott vélemény is létezik, mely szerint a megkülönböztetésnek tudományos zoológiai alapja is van. Gub Jenő szovátai földrajz-biológia szakos tanárnak, az etnobiológia egyik legavatottabb kutatójának gyűjtése szerint a Sóvidéken a kutyaszőcs a nyugati sün (Erinaceus europaeus europaeus), a disz-nyószőcs a keleti sün (Erinaceus europaeus roumanicus) elnevezése, s így megfelelnek a tudományos rendszertan két alfajának, egyes rendszerezések szerint fajának.
    A sündisznó és sünkutya nyelvjárási változatait az alábbi módon magyarázták két, a Magyar Nyelvben a századforduló után (1906 és 1907) megjelent gyűjtésben (a süviny és a szőcs egyaránt a sün nyelvjárási változatai!): Gerendkeresztúron "Disznószőcs: a sündisznó nősténye, Kutyaszőcs: a sündisznó hímje"; Szent-lőrinckátán viszont "Süvinydisznó: sündisznó, Süvinykutya: a sündisznó egy faja".
    Keszeg Vilmos 1970-es évekbeli gyűjtése szerint a mezőségi detrehemtelepiek hiedelme úgy szól, hogyha valaki minden zárat ki akar nyitni, annak vasfüvet kell dugnia a kezébe, a bőr alá. A vasfüvet pedig úgy lehet megszerezni, hogy a tövisdisznó (és nem a kutya) kölykeit el kell lopni, bezárni valahová, és amikor a sün értük jön és kinyitja a zárat, a vasfűből otthagy valamennyit. A Sóvidéken szintén a disznószőcshöz kapcsolódik a vasfüvet hozó sün hiedelme. A vasfüvet ekképpen szolgáltató sün motívuma egyébként csak a románokkal is érintkező mezőségi, sóvidéki és moldvai magyarságnál elterjedt, akárcsak a vas- vagy vérfüvet hasonló módon hozó harkály vagy teknősbéka motívuma is csak (feltehetően délszláv hatásra) a Dél-Dunántúlról.
    Kovács Antal 1980-as években végzett felső-szigetközi gyűjtéséből az derült ki, hogy "két fajta sün van: a sünkutya, melynek hosszúkás orra van és mormossan ugat, és a sündisznó, ez turcsiorrú és röfög".
    Árpádházi Szent Margit - a róla szóló legenda szerint - önsanyargatásképpen hét sündisznó bőréből készült övet viselt, s ezzel gyakran korbácsolta is magát. A sün tehát nemcsak tápláléknak, gyógyszernek, hanem kimondottan kegyes, szakrális célokra is szolgált.
    Az antik hagyomány szerint a sündisznó még arra is képes, hogy kegyetlen üldöztetéséért a maga módján bosszút álljon. Állítólag sejti, hogy üldözői a bundájára pályáznak, ezért mérgező (!) vizeletével szétmaratja saját bőrét: ha ő nem veheti hasznát mások se örvendjenek neki! Az ókori vélemény szerint a sün nemcsak úgy védekezik, hogy összegömbölyödik, hanem úgy is, hogy hegyes tüskéit távolról támadóira lövegeti. Éppen e bátor viselkedése következtében válhatott később a közép- s újkori szimbolikában a bátorság és a kitartó ellenállás jelképévé, s ezért díszítette sündisznófigura III. Fülöp (1598-1621) spanyol király síremlékét.

Kicsi Sándor András - Magyar László András